Ha nosztalgiázásról van szó, mindenki a saját gyerekkorát védi („bezzegazénidőmben”, „ó, azok a csodálatos 60-as, 70-es stb. évek…”), de azért a 80-as−90-es évek fordulóján óvodásnak, kisiskolásnak lenni mégiscsak különleges volt, bár ez akkor nem tűnt fel nekünk. Többek között azért, mert akkoriban még természetes és magától értetődő része volt mindennapjainknak a minőségi mese, amiben ma már sajnos egyre több gyerek szenved hiányt.

Süsü dalait a bakelitlemezzel együtt fújtuk, a Kelekótya kandúrok kalandjain mesekönyvet lapozgatva izgultunk, a nagy Ho-ho-ho horgász szerencsétlenkedésein a tv előtt gurultunk a nevetéstől, a folyton fogyókúrázó Gombóc Artúrral pedig diafilmet nézve – és csokit majszolva – szolidarítottunk.

Ezeket a felejthetetlen mesehősöket – és még számos másikat – Csukás Istvánnak köszönhetjük, aki ma ünnepeli 80. születésnapját. A Kossuth- és József Attila-díjas író – szerteágazó lírai és prózai munkássága ellenére – büszke rá, hogy nevét ezek a gyerekek számára megálmodott figurák tették halhatatlanná.

„A mese a legszebb, a mai napig egy olyan műfaj, amely teljes egészében képes ábrázolni a világot. Gondoljunk csak bele: benne van a születés, a halál, a csodák, és ha akarom, a túlvilág is.”

Csukás István nem az egyetlen nagy mesemondó, aki április 2-án született. 211 évvel ezelőtt egy szegény dán cipész családjába ezen a napon érkezett meg a kis Hans Christian Andersen, akiből később hazája leghíresebb költője és a nemzetközi meseirodalom legnagyobb alakja lett.

A kis gyufaáruslány, a rendíthetetlen ólomkatona, a rút kiskacsa, a Hókirálynő, a kis hableány és a többi csodálatos mesehős szomorú vagy vidám, de mindenkor szívmelengető történetein évszázadok óta generációk nőttek és nőnek fel. Andersen neve a világon mindenhol egyet jelent a mese csodájával, nem csoda hát, hogy 1967 óta a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa az ő születésének évfordulóján rendezi meg a Gyerekkönyvek Napját.

Ezen a napon családi programokkal, könyvbemutatókkal, felolvasásokkal ünneplik világszerte a minőségi gyermekirodalmat, a mesét, a mesélést, amely Csukás István szerint nem más, „mint birtokba venni a világot, megragadni valamit abból a csodából, ami körülvesz bennünket, ami az életünk valójában.”

És annak bizonyítására, hogy az igazi nagy mesemondók akkor is egy húron pendülnek, ha évszázadok választják el őket egymástól, álljon itt végül egy ismerős Andersen-idézet: „maga az élet a legcsodálatosabb tündérmese.”