Negyven év alatt több mint félszáz nemzetközi bestsellerrel a háta mögött Stephen King minden idők legnépszerűbb szerzőinek egyike, munkája azonban kevés elismerést kap ’magasabb’ irodalmi körökben. 

2003-ban, amikor kitüntették az amerikai Nemzeti Könyvdíjjal, valóságos hadjárat indult ellene, élén a legendás irodalomtörténésszel és kritikussal, Harold Bloom-mal. A The Western Canon szerzője az amerikai kultúra hanyatlását látta abban, hogy az általa filléres rémregények írójának tartott King ilyen rangos kitüntetést vehetett át.

Stephen King: Tortúra

Bloom véleménye több mint egy évtizeddel később sem változott, ahogy az a BBC-nek tett nyilatkozatából is kiderül: „Stephen King neve Proust, Joyce, Henry James, Faulkner és a regény műfajának többi mestere mellett szóba sem jöhet egy komoly olvasó számára.”

De ha King valóban nem más, mint filléres rémregények szerzője, hogyan merülhet fel a neve  egyáltalán az amerikai irodalmi kánon kapcsán? Peter Straub, a horror műfajának másik, számos Bram Stoker-díjjal kitüntetett csillaga érdekes szemszögből közelíti meg a kérdést.

Stephen King: Aki kapja, marja

Straub King munkásságát Charles Dickenséhez hasonlítja: mindkettejük népszerűsége rendkívüli, széles és változatos összetételű tömegek élvezik írásaikat, hihetetlenül termékeny írók, érdeklődésük középpontjában az alsóbb társadalmi osztályok állnak, vonzódnak a groteszk és morbid dolgokhoz.

Ami azonban még ennél is fontosabb: a népszerűség irodalmi megítélésük szempontjából mindkét szerző esetében inkább átoknak, mint áldásnak bizonyult. Kinggel kapcsolatban már hirtelen felívelő pályája kezdetén, a 70-es években felmerült a kérdés, hogy vajon ’komoly’ írónak számít-e vagy sem. Akkoriban erre egyértelmű nem volt a válasz, hiszen hogyan is képviselhetne valódi irodalmi értéket egy olyan szerző, aki ilyen közvetlenül és sikeresen érint meg ennyire széles  - és részben műveletlen −olvasóréteget.

Stephen King: Újjászületés

Straub rávilágít, hogy a ma már a világirodalmi kánon fontos részét képező Dickensről annak idején kísértetiesen hasonló dolgokat mondtak bírálói a ’magas’ irodalmi körökben. George Eliot például egyenesen felháborodott azon a szerinte extravaganciába hajló népszerűségen, amit a Twist Oliver „melodramatikus és szentimentális” szerzője élvezett: „Megkérdezhetnénk, hogy egyáltalán ki veszi komolyan Mr. Dickenset?” A kérdés akár Kingről is szólhatna.

Dickens életművéről természetesen már tudjuk, hogy kiállta az idő próbáját, jelentőségét többé nem kérdőjelezik meg. És hogy Stephen Kingre milyen sors vár? Ez még a jövő zenéje, de annyi bizonyos, hogy bár kiterjedt bibliográfiájában jócskán akadnak gyengébb minőségű művek is, legértékesebb alkotásai a popkultúrának mára szerves részévé váltak.

Könyvajánló

Stephen King: Rémálmok bazára

Harmincöt évvel az Éjszakai műszak című novelláskötete után a hátborzongató történetek nagymestere új elbeszélés gyűjteménnyel lepte meg Hűséges Olvasóit.

A Rémálmok bazára húsz, kötetben korábban nem közölt történetet tartalmaz, s King mindegyikhez rövid bevezetőt írt, amelyben feltárja az írások születésének körülményeit és a maga személyes motivációit.

A történetek között izgalmas kapcsolatok, közös vonások fedezhetők fel: erkölcs, utóélet, bűntudat, mit tennénk másként, ha a jövőbe látnánk vagy éppen kijavíthatnánk a múltban elkövetett hibáinkat. Némelyik novella szereplője az élete végéhez közeledve felidézi bűneit és vétkeit; mások ráébrednek, hogy természetfeletti képességekkel rendelkeznek; és vannak, akik vesztükre egyenesen az ördöggel paktálnak.

King kirakodóvásárában igazán változatos a kínálat - egy autónak látszó szörny (a la Christine), egy ember, aki gyászjelentésekkel gyilkol, egy e-könyv-olvasó, amely párhuzamos világokra nyit ablakot, és persze az örök favorit, az emberiség végpusztulása... Minden olvasó megtalálhatja itt a maga kedvencét - de a szerző figyelmeztet, hogy a portékáját óvatosan kell kezelni, mert "a legjobbaknak foguk van".

Ha nosztalgiázásról van szó, mindenki a saját gyerekkorát védi („bezzegazénidőmben”, „ó, azok a csodálatos 60-as, 70-es stb. évek…”), de azért a 80-as−90-es évek fordulóján óvodásnak, kisiskolásnak lenni mégiscsak különleges volt, bár ez akkor nem tűnt fel nekünk. Többek között azért, mert akkoriban még természetes és magától értetődő része volt mindennapjainknak a minőségi mese, amiben ma már sajnos egyre több gyerek szenved hiányt.

Süsü dalait a bakelitlemezzel együtt fújtuk, a Kelekótya kandúrok kalandjain mesekönyvet lapozgatva izgultunk, a nagy Ho-ho-ho horgász szerencsétlenkedésein a tv előtt gurultunk a nevetéstől, a folyton fogyókúrázó Gombóc Artúrral pedig diafilmet nézve – és csokit majszolva – szolidarítottunk.

Ezeket a felejthetetlen mesehősöket – és még számos másikat – Csukás Istvánnak köszönhetjük, aki ma ünnepeli 80. születésnapját. A Kossuth- és József Attila-díjas író – szerteágazó lírai és prózai munkássága ellenére – büszke rá, hogy nevét ezek a gyerekek számára megálmodott figurák tették halhatatlanná.

„A mese a legszebb, a mai napig egy olyan műfaj, amely teljes egészében képes ábrázolni a világot. Gondoljunk csak bele: benne van a születés, a halál, a csodák, és ha akarom, a túlvilág is.”

Csukás István nem az egyetlen nagy mesemondó, aki április 2-án született. 211 évvel ezelőtt egy szegény dán cipész családjába ezen a napon érkezett meg a kis Hans Christian Andersen, akiből később hazája leghíresebb költője és a nemzetközi meseirodalom legnagyobb alakja lett.

A kis gyufaáruslány, a rendíthetetlen ólomkatona, a rút kiskacsa, a Hókirálynő, a kis hableány és a többi csodálatos mesehős szomorú vagy vidám, de mindenkor szívmelengető történetein évszázadok óta generációk nőttek és nőnek fel. Andersen neve a világon mindenhol egyet jelent a mese csodájával, nem csoda hát, hogy 1967 óta a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa az ő születésének évfordulóján rendezi meg a Gyerekkönyvek Napját.

Ezen a napon családi programokkal, könyvbemutatókkal, felolvasásokkal ünneplik világszerte a minőségi gyermekirodalmat, a mesét, a mesélést, amely Csukás István szerint nem más, „mint birtokba venni a világot, megragadni valamit abból a csodából, ami körülvesz bennünket, ami az életünk valójában.”

És annak bizonyítására, hogy az igazi nagy mesemondók akkor is egy húron pendülnek, ha évszázadok választják el őket egymástól, álljon itt végül egy ismerős Andersen-idézet: „maga az élet a legcsodálatosabb tündérmese.”