Hollywoodban bevett gyakorlat a népszerű könyvek megfilmesítése, ami tökéletesen érthető, hiszen a munka felét megspórolhatják, amennyiben a jó film alapjául szolgáló jó sztori már eleve adott. Csakhogy a filmvászonra vitt irodalmi klasszikusok kettőnél több élű fegyvernek bizonyulhatnak. Egyrészt korántsem biztos, hogy az átlag másfél-két órás, szűkös időkeretbe sikerül belesűríteni a történet lényegét (hogy a könyv szellemiségéről már ne is beszéljünk), másrészt elég a legkisebb hiba a forgatókönyvben vagy a színészi játékban ahhoz, az egész adaptáció elússzon. És akkor hol vannak még a könyvmolyok elvárásai, akik már attól is kitérnek a hitükből, ha kedvenc regényük főhőse a filmváltozatban nem egy, hanem két tükörtojást eszik reggelire?
Közhelyszámba megy, hogy a könyvből készült film soha nem lehet olyan jó, mint maga a könyv, de azt el kell ismerni, hogy vannak olyan rendezők, akik kiállták a próbát és sikerrel vittek vászonra nagy irodalmi klasszikusokat. Sokan közülük egyéni látásmódjukkal, sajátos megközelítésükkel új távlatokat nyitottak meg egy-egy jól ismert történet értelmezésében. Gondoljuk csak Robert Mulligantől a Ne bántsátok a feketerigót!-ra, Coppola Keresztapa-trilógiájára, a Trainspottingra Danny Boyle-tól vagy Milos Forman Száll a kakukk fészkére-adaptációjára.
Vannak azonban olyan esetek is, amikor egy ismert és szeretett irodalmi alkotás megfilmesítése a nagy elvárások ellenére katasztrofális eredményt hoz. Ennek számos oka lehet: a rendező önkényes, a szerzőt nem tisztelő „műértése”, a gyenge színészi játék, a túlzásba vitt újítási vágy és még sok más, de a leggyakoribb talán a „sokat markol, keveset fog”-jelenség. Az alábbiakban ezekből következik egy válogatás: tetszés szerint lehet elborzadni, sírni, nevetni, dühöngeni, és persze folytatni a listát saját ötletekkel!
A skarlát betű
Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű
Nathaniel Hawthorne híres történelmi regényéből a többszörös Oscar-díjas Roland Joffénak sikerült 1995-ben egy hírhedt romantikus drámát alkotnia. A regényhez hasonlóan a film is felejthetetlen, igaz, a maga módján: hét kategóriában jelölték a legrosszabb filmeknek kijáró Arany Málna-díjra, ebből négyet el is „nyert”. A skarlát betű példája ékesen bizonyítja, hogy sem egy csodálatos történet, sem egy kiváló rendező nem jelent garanciát a sikerre, ha könyvadaptációról van szó. Különösen akkor nem, ha a női főszereplő bonyolult karakterét egy olyan, közepesnél gyengébb színésznőre bízzák, mint Demi Moore – aki a túlfűtött fürdőkádas jeleneten kívül semmi emlékezeteset nem nyújtott a filmben.
Galaxis útikalauz stopposoknak
Emlékszem, annak idején Garth Jennings sci-fi komédiájának már az előzetese is kivágta nálam a biztosítékot. Bár tagadhatatlan, hogy megjelenik benne a könyvre jellemző száraz humor, és a színészek (Martin Freeman, Zooey Deschanel, Bill Nighy, Sam Rockwell ,Mos Def ) nagyszerű alakítást nyújtanak, de ők sem tudták menteni a helyzetet. A sci-fi klasszikusként szinte vallásos tisztelettel övezett Galaxis útikalauz-rajongókat szerte a világon felháborította a szentségtörés, és tulajdonképpen igazuk is van, mert ha van könyv, amit egyszerűen képtelenség hitelesen megfilmesíteni, akkor ez az.
A Macska – Le a kalappal!
Az angol nyelvű gyermekirodalom egyik legnépszerűbb klasszikus figuráját, a zseniális nyelvművész Dr. Seuss Kalapos Macskáját Mike Myers keltette életre Bo Welch 2003-as filmjében. A családi mozinak szánt, zenés komédiaként besorolt „remekmű” inkább horrorfilmre emlékeztet, ami gyerekeknek még szülői felügyelet mellett sem való. A többnyire vicces/irritáló figurákat alakító Myers Macskaként annyira ijesztő, hogy a filmet korhatáros jelzéssel kellene ellátni miatta. A maszkmester talán eltévesztette a direkciót és a mókás, bajkeverő macsek helyett Chucky, a gyilkos baba háziállatát rémálmodta a mozivászonra.
Alkonyat – sorozat
Stephanie Meyer romantikus vámpírmeséje nyomtatott formában sem hordoz magvas gondolatokat és világmegváltó eszméket, de nem is ez a célja. Edward és Bella történetén egy generáció nőtt fel, a könyvek nyomán pedig újraéledt a populáris irodalomban a vámpírkultusz, méghozzá a korábbinál jóval szofisztikáltabb, csillámporosra kozmetikázott formában (limonádé-vámpírok). A filmek körül világméretű tinihisztéria alakult ki, ami javarészt az ábrándos tekintetű Robert Pattinsonnak volt köszönhető, aki pillanatok alatt a tizenéves lányok bálványa lett. Nem csoda, hogy az Alkonyat-filmek még ma is remek alapanyagot szolgáltatnak a parodizáláshoz, de a gyenge színészi játékkal, lapos dialógusaival, papírvékony karaktereivel, mondvacsinált konfliktusaival és ál-misztikumával tulajdonképpen maga a film önmaga legjobb paródiája.
A Da Vinci-kód
Mindig is arra gyanakodtam, hogy a film rajongói főleg olyan emberek, akik terjedelmi okokból nem tudták rávenni magukat arra, hogy végigolvassák a vaskos kötetet. Számukra rossz hír, hogy erősségei ellenére (pl. Hans Zimmer díjnyertes filmzenéje) Ron Howard 2006-os filmje fele annyira sem érdekfeszítő, mint az eredeti könyv. Bár az atmoszférát kétségkívül sikerült megteremteni, éppen a nyomtatott szöveget lebilincselővé tevő részek hiányoznak: a rejtvényfejtés, az összeesküvés-elmélet kibogozásának valódi izgalma. A legnagyobb rejtély a filmben tulajdonképpen az, hogy miért visel Tom Hanks vállig érő Bundesliga-frizurát.
Gulliver utazásai
Jonathan Swift: Gulliver utazásai
Amikor Jonathan Swift megírta minden idők legnagyobb és legsikerültebb szatirikus regényét, nyilván nem is sejtette, milyen sors vár művére a későbbiekben. Gulliver kalandozásait a legtöbbször értelmetlen, tanulság nélküli gyerekmesévé szokták butítani, de talán még ez sem olyan fájó, mint Rob Letterman 2010-es filmje. A kasszát nyilván kimerítették a 3D-s effektek költségei és Jack Black gázsija, így másra már nem maradt keret – pl. egy jó forgatókönyvre, ami nem hemzseg a kínos, humortalan „poénoktól”. A többnyire vicces Jack Black annyira közönséges és fárasztó a filmben, hogy fájdalom nézni.
Alíz Csodaországban
Lewis Carroll: Alíz kalandjai Csodaországban és a tükör másik oldalán
Tim Burtonről tudjuk, hogy nagy barátja az irodalmi művek filmes adaptálásának. Sajátos látásmódja, a sötét, groteszk, utánozhatatlan Burton-stílus többnyire sikerre viszi filmjeit, de néha vele is előfordul, hogy átesik a ló túlsó oldalára. Az Alíz Csodaországban esete ékes példája annak, mit tehet egy irodalmi klasszikussal a túlzásba vitt „modernizálás” - erre mondanák, hogy Lewis Carroll forog a sírjában. De Burton nemcsak az eredeti szerzőt nem kímélte, hanem a számos feldolgozást megélt történet egyéb verzióit sem, amik szerinte nem szólnak másról, mint egy lány vándorlásáról egyik dilis karaktertől a másikig, érzelmi kapcsolódás nélkül. Ő azonban valami egészen mást akart, és ez sikerült is neki – inkább sajnos, mint szerencsére. Olyannyira megváltoztatta a történetet, hogy csak nyomokban emlékeztet az eredetire, ennek ellenére tulajdonképpen az ő meséje is csak egy lány vándorlásáról szól egyik dilis karaktertől a másikig.
A nagy Gatsby
F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby
Amfora ohne tartalom – mondaná Varró Dániel. Baz Luhrmann filmje csillogó-villogó, szemkápráztató, akárcsak maga a viharos húszas évek, valami mégis hiányzik belőle. Valami, ami az eredeti regényben, F. Scott Fitzgerald legjobb művében még megvolt. Hiába az Oscar-díjas jelmezek, Leonardo Dicaprio és Carey Mulligan nagyszerű alakítása, a fantasztikus filmzene, a film végén mégis ürességet érzünk, mert a könyv valódi mondanivalójából, hangulatából szinte semmi sem szűrődik át. Látványos és költséges börleszk-show, semmi több.
Trója
A „hollywoodizált” irodalmi klasszikusok tragédiájának egyik legékesebb példája Wolfgang Petersen 2004-es Trójája. A történet alapja Homérosz nagyszerű eposza, az Íliász, de annyira tocsog a hollywoodi cukormázban, hogy a szereplők nevén és egy-két ismert fordulaton kívül (pl. a falovas csel) jobb, ha nem is próbálunk további egyezéseket keresni. A fiatal szereplők természetesen mind úgy festenek, mintha a Vogue címlapjáról léptek volna le (kivéve Brad Pitt Akhilleuszát, aki valami gyanús bárban táncoló, tetőtől-talpig legyantázott, olajos testű selyemfiúra emlékeztet), és karaktereik is körülbelül annyira bonyolultak, mintha egy női magazin lelkipatyolat-rovatából származnának. A dialógusok mesterkéltek, a csatajelenetek patetikusak, a lelki konfliktusok hiteltelenek, a csöpögős szerelmi vonallal együtt. A Trójának körülbelül annyi történelmi/irodalmi vonatkozása van, mint a Szulejmánnak és egyébként is csak az különbözteti meg egy kosztümös szappanoperától, hogy fél órás epizódok helyett egy csaknem három órás filmen keresztül húzzák-vonják a különben mindenki számára ismert végkifejletet.
Eragon
Christopher Paolini alig 17 éves volt, amikor megjelent első fantasy regénye, amely az amerikai bestseller listákon rövid ideig a Harry Pottert is megelőzte. Eragon, a sárkánylovas fiú történetének megfilmesítését világszerte nagy várakozás előzte meg, 2006-ban a moziban azonban hatalmas csalódás érte a rajongókat. Tény és való, nem lehet könnyű egy több mint 500 oldalas regény cselekményét egy másfél órás filmbe belezsúfolni, de azt, hogy közben az eredeti történet, a karakterek, konfliktusok ennyire elvesszenek, maga a rendező, Stefen Fangmeier se gondolta volna. Igaz, a direktori székben ez volt az első próbálkozása. Fangmeier korábban a vizuális effektek szakértőjeként dolgozott olyan filmekben, mint a Jurassic Park, a Ryan közlegény megmentése, a Sin City vagy a Terminátor - nem véletlen, hogy az Eragon egyetlen igazi erősségének a számítógépes animációk számítanak.
Utolsó kommentek